Megismerni Istent
"Mert Te jó vagy, Uram, és megbocsátasz, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak." (Zsoltárok 86,5.)
Nagyon sokáig hittem azt, hogy Isten olyan, amilyennek gondolom. Persze mindenki mondta, hogy Istent nem lehet kiismerni, Ő nem felfogható emberi ésszel, és még a hozzá legközelebb állók sem értenek mindent, amit tesz. Amit gondoltam, nem pöffeszkedő gőgből gondoltam, csak nem tapasztaltam meg az ellentétét - és így sosem gondoltam, hogy másmilyen is lehet Ő.
Alapvetően igyekszem nyitottan hozzáállni a dolgokhoz, tanulni, ismereteket szerezni, és nyitott lenni a fejlődésre is: ha valamiről nem tudok azonnal mindent felfogni vagy megjegyezni, akkor nem zárom le az aktáját, hanem próbálok több és több információt szerezni felőle, amíg teljes nem lesz a kép, vagy úgy nem érzem, hogy az érdeklődésemnek megfelelő szintre jutottam az ismeretben. Akkor lezárom a dobozt, és plusz információt nem pakolok bele. Szívesen meghallgatom, de nem raktározom el többet.
És Istennel is próbáltam így lenni. Hogy megismerjem minél jobban, fenntartottam az aktát: nem zártam le, de mindig csak az "érdeklődésemnek megfelelő" mennyiségű információt pakoltam bele. Ami éppen aktuális, fontos volt. De elkezdődtek a rendszerezési problémák: Istenről ugyanis annyi információt lehet kapni, hogy a doboz megtelik, és már nem tudod, hol is kezdted el a bepakolást. Összefolynak az informáciük: hogy Isten szeretet, de Isten bosszúállás is, és kegyelmes, de megbünteti a bűnt, miközben könyörögve kéri az embert a megtérésre, aközben haragjával sújtja. És mindez nem ellentmondás.
Egy tudós agy mindenre elméleteket gyárt. Megpróbálja összekötni a szálakat: egy véletlenszerűnek tűnő adatsorban megtalálni a mintát, és algoritmust írni rá. A legegyszerűbb dolgoktól elkezdve (mint például a gyermeki tanulásban, hogy ha a késhez nyúlok, elvágom a kezem) a legbonyolultabbakig (mint például a génmutációk hatására bekövetkező fenotípusos változásokból visszakövetni a gének funkcióját), mindenben megkeresi az összefüggést. Ez a tudat ott szunnyad minden emberi lényben - van, aki felismeri és használja, van, aki nem is tudja, milyen ösztön hajtja a dolgok összefűzésére. De ott van, mindannyiunkban, és ezért vannak dolgok, amiket nem értünk. Miért van annyi szenvedés a világban, ha Isten létezik, és jó? Miért halnak meg a szeretteink, ha Ő szeret minket? Hogyan lehetett Krisztus egyszerre Isten és ember is? Persze ezekre a kérdésekre a Biblia válaszokat ad, és nem is annyira feloldhatatlanok, mint ahogy sokan gondolják. De Isten valódi megismerése nehezebb - az Ő személye nem ennyire könnyen feloldható.
Sokat szenvedtem azon, hogy megpróbáljam megérteni Őt. Mint a barátaimat, akikről ugyan mindig tudok meg új dolgokat, de az alaptulajdonságaikat ismerem. De Isten nem ilyen, Őt nem lehet ennyire sem megismerni. Csak próbálkozhatunk, hogy egy-egy helyzetben megtudjuk, mit is akar Ő, vagy mit tesz, tenne. Mostanában pedig már annyira feladtam az Ő megismerését, hogy a konkrét szituációkban is fáradt voltam már megtudni az akaratát. Nem küzdöttem tovább érte. Tudtam, hogy Ő szeret, de már nem voltam biztos benne. Tudtam, hogy kegyelmez a benne hívőknek, de már nem voltam biztos benne, hogy hiszek-e abban az Istenben, akiről annyit tanultam. Tudtam, hogy Ő Krisztusért minden választottjának megadja az örök életet, de már nem voltam biztos benne, hogy én az Ő választottjai közé tartozom (vagy tartozhatok-e valaha). És akkor küld egy igét: "Mert te jó vagy, Uram, nagyon szereted mindazokat, akik hozzád kiáltanak." Nem kegyelmes hozzájuk, nem azokhoz, akik hisznek benne, hanem szereti, akik hozzá kiáltanak. Nem köti ki, hogy milyen szívvel, hogy hittel vagy hitetlenül, hogy elveszett vagy megmentett állapotukban, csak egyszerűen azt mondja, szereti. Nem is csak szereti, nagyon szereti. Még sosem volt ennyire hangsúlyos számomra ez az egy nyomatékosító szócska. Nagyon... Nem tudom, miért, vagy hogyan juttatta el hozzám ezt az igét most, de megtalált. Úgy, ahogy nagyon régen. És rájöttem, hogy nem az a fontos, hogy mennyire ismerem Istent, hanem az, hogy Ő szeret. Akkor is, ha én nem keresem az akaratát. És ebben nem kételkedni kell, hanem elfogadni. És hálát adni érte.
Hálát adok, Istenem, amiért Te szereted a hozzád kiáltókat. Akárkik legyenek is. Ámen.