Művészi korlátoltság
Mindig is akartam tudni rajzolni. Jobban, mint ahogy írni szeretek. A rajz egy olyan kifejezési forma, amivel annyival többet lehet átadni, mint bármi mással! A színek, a formák, az árnyékok játéka, ami képes a tiszta valóságot leképezni, de képes a képzelet bármilyen kifacsart jelenetét is ábrázolni. Az írás szavak játéka, a rajz vonalaké, és míg a szavakat mindenki ismeri, a vonalakat sokkal nehezebb betörni.
Az írásban az a jó, hogy nem kell hozzá különösebb tehetség. Ha jó gondolataid vannak, ha van szókincsed, és volt általános iskolában egy jó magyartanárod, akkor nem lehet problémád belőle. De a rajzhoz adottság kell. Meg kell látni a háromdés világban a leképezés lehetőségét, hogy hogyan konvertálhatod kétdébe, hogyan futnak a vonalak, az árnyékok. Minden ezen múlik: ha át tudod rakni a teret a síkba, akkor nyertél. Onnantól már csak egy kis gyarkorlás, és művész lehetsz. De az átlagember agya annyira küzd azért, hogy a térről pontos síkbeli ábrázolást készítsen, hogy biztosan nem fog úgy kinézni, ahogyan kell. Mert amíg tudod, hogy a veled szemben álló asztal lapja párhuzamos a padlóval, addig nem leszel képes meglátni, hogy a síkban ezek valójában eltartó vonalak. Az agyad belekényszeríti a teret a koordinátákba. Pedig mi seme gyszerűbb, mint kikapcsolni a tudatod, és hagyni, hogy azt rajzolja a kezed, amit valóban látsz. Nem azt, amit látni akarsz, amit látsz.
Mindig álmom volt a rajztudás. Eleinte azt hittem, meg lehet tanulni. Sokat rajzoltam, tárgyakat, embereket, képzeletből és modellről, de rá kellett jönnöm, hogy nem lehet megtanulni. Nem rajzolok rosszul, csak éppen nem jól. Nem tudom kikapcsolni a tudatomat.
Az egész azért jött most felszínre (azon kívül, hogy mindig sajnálkozom miatta), hogy nem tudom illusztrálni az álmaimat Nektek. Míg a fanfiction figuráit ismeritek (ha a helyeket nem is), addig az álmaim szereplőit, helyszíneit sehol nem találjátok meg a valóságban, és ezért megmutatni sem tudom, mi van a fejemben. Ha le tudnám rajzolni... Annyi mindent rajzolnék, ha lenne hozzá tehetségem, hogy színültig raknám az egész szobámat az álmaim rajzaival. A képzeletemmel. Mert az írást olvasni kell, a rajzra pedig elég ránézni, és már érted, mit akarok mondani. Hogy mit érztem, amikor rajzoltam. Az írás egyszerű - a rajz komplex: annyira komplex, amennyire az emberi képzelet. Az pedig határtalan. És én épp ezért úgy érzem, beszorultam valamiféle kalitkába, aminek nincs meg a kulcsa - pedig ha kinyithatnám azt az ajtót... megállíthatatlanul röpködnék a világban.