Prága Útinapló I.
Huhúú gyerekek, mit találtam! Amúgy is, ígértem Nektek nyári beszámolót; most megkapjátok. Oké, nem erről a nyárról, de nem is az a lényeg, hanem, hogy egy tényleg felejthetetlen utazást megoszthassak veletek. Az idei nyár úgyis uncsi volt; olvassatok inkább valami izgit! Úgyhogy jön a háromrészes Prágai Útinapló.
Prága, 2013. 08. 08 – 11.
1. nap, csütörtök
Reggel 4:10, csörög az órám. Nem igazán fogtam fel, hogy én ma Prágába utazom, egyedül, három napra. Azért fölkelek, kihúzom a függönyt – kint teljesen sötét van. A kutya bejön, kinyújtózik, megsimogatom: őt is egyedül hagyom mamával három napra. Magyarázom neki a helyzetet, de nem igazán érti – csak egy kutya. Felöltözök, megmosom az arcom, megfésülködöm, eldöntöm, mit reggelizzek. Teát főzök, csipkebogyót, az jólesik, ha hosszú napnak nézek elébe. Leülök, szép lassan elkezdek reggelizni, közben a mama is felébred, felöltözik, odaül mellém. A kutya, mintha már sejtene valamit, odaül mellém, de nem kunyerál; hagyja, hogy simogassam. Megreggelizem, már 4:40. Fogatmosok, és indulás. A kutyától nehéz elköszönni, remélem, hogy minden rendben lesz, de sosem lehetek biztos...
Anyám nem túl ideges vezető, én inkább, főleg, amikor már a második pirosnál állunk percek óta – már 5:10, a vonat 5:25-kor indul, ideges vagyok, nem veszem jól anyám humorizálását. Végre megérkezünk a Keletibe, 5:15, sietve megkeresem a vonatot, anyám nyugodtan sétálgat, mintha nem ő lenne az idegeskedősebb. Persze a vagonom a legelején van, talán két percet is sétálni kell. 5:20, legalábbis érzetre, de megvan a vagon, megvan a hely, megnyugszom. Mama leszáll, az ajtóban még kicsit beszélgetünk, aztán ránkcsukják. Vicces Activity-t játszunk, mutogatunk az ablakon keresztül, mondja, hogy hívjam és visszahív, ha bármi van. Mondom, jó, és a vonat lassan el is indul. Integetünk. Prága. Egyedül. Fáradt vagyok. Mellettem két szlovák (cseh?) csaj dumál. Egy kaland elkezdődött.
* * *
Még csak most kel a nap, 5:50.
* * *
Megállunk Nagymaroson. :) Ritkán megyek ennél tovább. Most pedig mennyivel tovább megyek...
* * *
6:52, határátlépés, Párkány (Šturovo). Rég voltam Szlovákiában, kicsit furcsa érzés, egyre több körülöttem az idegen anyanyelvű – bár az egyik szlovák csaj leszállt, úgyhogy most viszonylag csend van, nem beszél senki. Megpróbálok aludni, legalábbis pihenni, mert a szemem már fáj a kialvatlanságtól.
* * *
Aludtam valamennyit, talán egy órát, vagy felet, de sokkal frissebbnek érzem magam. Lehet, hogy olvasok – most vagyunk Pozsonyban (Bratislava), sok-sok szlovák van körülöttem; érdekes, egy kicsit izgalmas.
A pozsonyi központi pályaudvar nagyon hasonlít a Délire: a vágányok elrendezése, a peronok; ráadásul ez is a városban van, egy árokban, és a pályaudvarról kifelé vezető vágány egy alagúton megy át. Kicsit otthon-érzésem lett. :)
* * *
Most Brnoban vagyunk, legalábbis ezt pecsételték a jegyemre. 9:35, még három óra. Nem is fáraszt a vonat, egészen élvezem. Kezdem nagyon várni ezt a kalandot. :)
* * *
Már fent vagyunk a Kárpátokban, épp egy alagúton megyünk keresztül. Gyönyörű, csupa erdő és patak mindenütt, földutakkal, néha egy-egy falu, sziklafal. Már a vonatért is érdemes volt eljönni.
* * *
Egyre izgalmasabb az út – nem is azért, mert bármi történne, de csak mert közeledünk Prágához. Jó volt magyar szót hallani, jött a büféskocsis ember, vettem egy kávét, aranyárban, de finom volt, és nagyon-nagyon jólesett. És nagyon jó kedvre derített a pasas, úgyhogy vigyorogtam, mint a vadalma - igazság szerint még mindig mosolygok. Pardubicébe érkeztünk, 5 perc késésért elnézést kértek. Ez is vicces, most minden szórakoztat. Egy óra, és Prágában vagyok. 11:25 a pontos idő, és a világ szép! :))
* * *
Tartalmas nap: 5 perc késéssel megérkeztünk Prágába, leszálltam a vonatról - a hlávni nádraži teljesen új, modern, nagy, és – Eszter kifejezésével élve – olyan, mintha egy űrállomáson lennék. Találomra elindultam egy irányba, és Istennek hála, a tájékozódási képességem még mindig jó. Elindultam a
Vencel tér felé, és kiderült, hogy tényleg nagyon kicsik a távolságok – 10 perc alatt odaértem. Annyira nem megragadó, mint állítják, de helyes. Sok a turista. Az egyik mellékutcában megláttam egy templomot
, úgyhogy befordultam – utólag kiderült, hogy a Jindrich a Kunhuta az. Aztán csak mentem, be egy kapualjba, ahol meglepő módon egy kis park volt, éttermekkel, üzletekkel – egy bevásárlóközponton keresztül jutottam ki, ahol színházi maszk formájú székek voltak. Kint aztán elindultam a lanovka felé, és út közben láttam egy labirintus-szerű téglákból rakott falat, úgyhogy megálltam megkérdezni a mellette lévő bódéban ülő srácot, hogy mi ez. Mondta, hogy fogyatékosoknak gyűjtenek, vehetek téglát, ráírhatok, amit akarok, és felrakhatom a falra. Úgyhogy vettem és rajzoltam, és most ott van a kézjegyem Prágában. :) Aztán átsétáltam a most Legíí-n, realizáltam, hogy a Střelecký-sziget le van zárva. Elsétáltam a parkig, már 13:25 volt, amikor rájöttem, hogy amit addig a lanovkának 
hittem, az egy várfal. Úgyhogy elindultam a lanovka felé – hála Istennek megtaláltam –, Fanniék még sehol. Írtam neki, hogy fent vagy lent várnak-e, de néhány perc múlva megjelentek: Fanni, Anna 
és Flóra. Felszálltunk a lanovkára, miután sikerült bénáznom egyet a jegykiadóval (rossz volt, nem tudott visszaadni). Fent aztán felmentünk a kilátóba, rengeteg lépcsőn keresztül. Fent kicsit jobban megismertem a lányokat, meg a várost is. Aztán lementünk az alagsorba mosdóba. Aztán átbotorkáltunk a várba a parkon keresztül; a várba vezető úton egy jazz-zenekar játszott, elég jól.
A várban elsétáltunk a Fekete Ökörhöz címzett kocsmához, de nem tudtunk leülni, úgyhogy nem ittunk (és nem ettünk, pedig én már elég éhes voltam...) Aztán átsétáltunk a Szent Vítushoz, meg a Szent György szoborhoz (ami valójában itt sem az 
eredeti, mert az múzeumban van), aztán Fanni megnézett egy fotókiállítást, mi meg leültünk a lányokkal. Egy mosdólátogatás után elindultunk lefelé, közben Flóra megengedte, hogy egy közös képet csináljak hármójukról. Lejőve Fanni és Anna ettek egy hot-dogot, aztán elmentünk a postára, Flóra feladott néhány képeslapot, aztán elbúcsúztunk – Fanni ajánlott két éttermet, ami jó, úgyhogy elindultam feléjük. Egy ideig azt hittem, eltévedtem, de kiderült, hogy nem, és eltaláltam az egyikhez – a Medvéhez címzett fogadóhoz (U Medvídků). Rendeltem egy sört meg egy disznós-knédlis-káposztás cseh tradícionális ételt, és írni kezdtem. Most itt ülök a Medvében, kortyolom a sörömet, figyelem a mellettem ülő cseh bácsikat, és eszem az – amúgy mennyei – disznósültemet. És jól érzem magam. Teljesnek. :)
* * *
Ez a hely csodálatos, varázslatos, gyönyörű! 19:20 van, a Slovenský szigeten ülök a partfalon.
A Medvídků után lejöttem a partra egy kis utcán (Bartolomějská), és hallottam valami zenét, úgyhogy odaálltam a partfalhoz: lent, a kikötőnél egy (nagyon helyes és jó hangú) srác énekelt, gitározott, úgyhogy lementem megnézni, adtam neki 20 koronát, és szépen mosolyogtam rá. Aranyos arca volt, és tényleg jól énekelt! Aztán elkezdtem lesétálni a part mentén, és rájöttem, hogy meg akarom nézni a szigeteket – úgyhogy bejöttem erre, és nemsokára megtaláltam ezt a kis partrészt. Csodaszép. Boldognak érzem magam. Egyedül, csak Istennel és a várossal: tökéletes.
* * *
21:30, egy ideje már a szállodában vagyok. Beültem még a Kalichába (de előtte még átsétáltam a Karlovo téren, meg az egyetemi negyed egy részén), és bár drágább volt, mint a Medvídků, de !!magyar!! étlapot kaptam, úgyhogy nem bántam végül annyira, hogy egy fagyiért és egy barna sörért (ami mellesleg jó volt) majdnem ugyanannyit fizettem, mint az estebédemért. Aztán megkerestem a szállást, két aranyos csaj fogadott, de a szobám a másik "épületben" volt, egy kapualjjal arrébb, amiért persze sikerült percekig kódorognom az utcán, hogy megtaláljam. De végül sikerült, és egy fiatal pár segített is benne, hogy a mágneskártyával kell kinyitni a kaput...
Amikor felértem, valamiért az 502-es szobába akartam bejutni, aztán realizáltam, hogy az 506-os az enyém. Mondjuk ez nem sokat segített, mert nem tudom kezelni a mágneskártyát, és az 506-osba sem tudtam bejutni. Végül föladtam, bekopogtam a szomszéd szobába, és egy perc múlva ki is dugta a fejét egy kínai (koreai? - ázsiai) pár, és a csaj megmutatta, hogy csak bedugod, kihúzod, és kész. Hát, én kulcsokhoz vagyok szokva...
A szoba kényelmes, tágas, az ablak belső udvarra néz, úgyhogy még csendes is. Mamával beszéltem egy adagot (8 percet! :O), aztán írtam Phoebe-nek meg Eszternek, hogy jól vagyok. Aztán 10 percig dicsértem az Istent énekkel, fennhangon. Mert hálás vagyok. Nagyon. :)