Rádöbbebés #3
Talán egyszer megírtam már ezt, de most megint feltört bennem: hogy apám miatt vagyok olyan, amilyen. Most azonban kicsit bővült a kép: apám és a felesége miatt vagyok olyan, amilyen. Amiért apám felesége teljesen elnyomja apámat, ezért apám már nem olyan, mint régen, ezért én is más vagyok. Nem csoda, ha menekülnék innen...
Néhány hónappal ezelőtt - biztonságra játszva - előre elkértem az autót, hogy le tudjunk menni Királylánnyal és a gazdijával Szarvasra, az agility táborba. Reménykedtem, hogy nem fog egybeesni semmivel apámék nyári programjai közül, hogy elvihessem - és Istennek hála nem is esett. Egy-két havontarákérdeztem, hogy ugye áll még, a válasz mindig az volt, hogy igen: már kezdtem el is hinni, hogy talán el fogom tudni vinni. Persze ismerem a történetet, mindig így kezdődik: ezért előre jeleztem azoknak, akik velem utaztak volna, hogy HA megkapom az autót, akkor áll az utazás. De valamiért most bizakodva álltam hozzá, hiszen jó előre intézkedtem, és pozitív választ kaptam.
Amikor tegnap kikerült a falra egy nyári programnaptár, amiben fel volt tüntetve mindenki nyári programja (az enyém is, helytelenül szinte mindenhol), és megláttam, hogy egy programjuk összeér az enyémmel, először megdöbbentem, aztán elkeseredtem és dühös lettem. Megígérte. Apám megígérte, nem egyszer, hogy elvihetem az autót. És mégis úgy szerepel a falon, hogy nem vihetem. Aztán imádkozni kezdtem, hiszen Istennek mindig van megoldása. Imádkoztam, hogy múljon el a düh, és tudjak várni a megoldásra, csendben. Bármennyire rosszul is esik.
Aztán ma szóbakerült a nyári program, és bár nem akartam a feleség előtt szóbahozni, de belekezdtem egy mondatba, ahonnan már nem volt visszaút. Megkérdeztem, keressek-e másik autót, hiszen látom a beosztást. Először tanácstalanság, kissé ingerült átbeszélése az időbeosztásnak (ki mikor indul, mikor ér haza), aztán az ideges konklúzió (nyilván a feleség részéről), hogy ők nem férnek be a kisebb autóba (felhang: hogy is gondolhatom?!). Én beférek? Nem. De megoldom, hiszen - bármennyire fáj is az ígéretszegés - nekik van prioritásuk, az ő autójuk. Mindegy, hogy elkértem-e hónapokkal ezelőtt, úgyis a szeszélyeiknek vagyok kitéve. Válasz: elvihetem a kicsi autót. Köszönöm, nem férünk bele, de akkor bepréselődünk. Reakció: akkor keress másik autót (felhang: bazdmeg, semmi jogod nincs hozzá amúgy sem). Ja, de ráadásul a kicsi autót is elígértük a bátyádnak, bocsi (le vagy szarva).
Nem válaszoltam. Mit válaszoltam volna? Hogy de megígérték? Értelmetlen lett volna, a célhoz nem visz közelebb.
És akkor elsírtam magam, elbújva a sarokba, hogy senki se lássa: mert miért is bíznék bárkiben, hogyan is lehetnék optimista, ha a saját apám sem tartja be a nekem tett ígéreteit?...
Update: Istennek tényleg készen vannak a megoldásai. Lesz autó. Ennek ellenére, amit írtam, áll, hiszen nem apámon múlt, hogy lesz, hanem egyedül Istenen. Köszönöm, Uram.