Rádöbbenés #2
Tudjátok mi lenne jó? Ha az apátok nem minden egyes ötletre, amit felvetetek, mondaná rá, hogy hülyeség. Ha egyszer, csak egyszer igazat tudna adni nektek. Már tudom, honnan tanultam, hogy mindig enyém kell legyen az utolsó szó...
Story: Reggel felkelek, felöltözöm, elviszem a kutyát sétálni, majd leülök reggelizni, és miután befejezem a reggelimet, elpakolok, mint mindig (az egész pereputty után, mert persze ők nem raknak el semmit. Other story, most nem megyek bele. A régi sérelmek közül egy). Amikor a mosogatóba rakom bele a szennyes edényeket, látom, hogy halomban áll már a mosatlan, és úgy döntök, egye fene, van időm, ki- és bepakolom a mosogatógépet. Nem nagy cucc, de nem szoktam megcsinálni, ad 1: nincs rá időm, se kedvem, ad 2: nem én vagyok a háztartásvezető. A lényeg: most az egyszer jófej leszek, és teszek valami "kedveset". Jóhiszeműen, amikor pakolom ki az evőeszközöket, gondolok egyet, és úgy döntök, adok egy tippet az apáméknak, hogy hogy célszerű berakni őket a kosárba: tudni illik, úgy, hogy minden fakkban egy típusú eszköz (csak kés, csak villa, etcetera) legyen, mert akkor egy markolással ki tudod tenni őket a tárolóba. Szerintem egy tök jó tipp, amit én is úgy kaptam a drága unokatestvéremtől, akire nagyon felnézek. Apámnak persze nem az lenne az első gondolata, hogy hú, most mondtál valamit, ez jó, kipróbálom, hanem: "Ha egy fakkba teszed az ugyanolyanokat, akkor összefordulnak, és nem fogja elmosni őket a gép." Én meg a szokásos semmitmondó arcommal megfordulok, visszamegyek, és komolyan elgondolkozom azon, hogy tudja-e egyáltalán az apám, hogy mit érez egy ember a folyamatos elutasítástól?! És hogy tisztában van-e azzal, hogy évek óta így viselkedik a saját lányával?! Egyáltalán érzi-e, hogy valami nincs rendben azzal, hogy minden egyes alkalommal lehúzza a megszólalásaimat? Vagy, hogy észreveszi-e, hogy már egyáltalán nem bocsátkozom vele semmilyen vitába, mert úgyis tudom, hogy nem jöhetek ki belőle jól: úgyis neki lesz igaza a végére, akármi is volt a felvetés. És igen, ilyenkor jövök rá, hogy miért nem beszélek szinte egyáltalán a saját apámmal. Nem azért, mert utálom, vagy mert nem lenne miről beszélgetni, hanem azért, mert nincs értelme, mert nem érdeklik a dolgaim. Mert sosem támogat, sosem biztat semmiben. Eddig azt hittem, hogy azért hagyta mindig, hogy a saját elgondolásaim szerint éljek, mert tudta, hogy a saját kárán tanul az ember a legjobban. Eddig azt hittem, bölcsességből nevelt így. De most kezdek rájönni, hogy valószínűleg nem. Mindig ezt mondta, de kezdem azt hinni, hogy szimplán nem akart sosem foglalkozni azzal, hogy mi lesz velem. Nem gonoszságból vagy szeretetlenségből, hanem, mert mindig elfogadta a dolgokat úgy, ahogy voltak. Nem akarta akadályozni, de segíteni sem az életemet. Nem akart beleavatkozni. És épp ezért az sem tűnik föl neki, hogy folyamatosan bánt. Nekem meg már lassan az nem tűnik föl, hogy szeret.
A vicces az egészben, hogy ma egy jó dolgoról akartam írni: arról, hogy rájöttem, hogy van realitása a férjhezmenetelemnek. Tegnap este, amikor salsáról jöttünk haza Anyuval (aki, félreértés ne essék, nem az anyukám, de kódnévnek tökéletes, mert Anyu mindig megért, szeret és elfogad, úgy, ahogy vagyok) meg két onnan megismert sráccal, amikor az egyikről kiderült, hogy ismeri egy régi barátnőmet, sőt, egy gyülekezetbe járnak. Amikor ezt meghallottam, úgy éreztem, hogy létezhet egy olyan fiú, akivel néhány hónap múlva összejövök, együtt vagyunk másfél-két évig, majd megkéri a kezemet, én meg igent mondok, és hozzámegyek. Nem azért, mert beleszerettem volna ebbe a srácba, hanem, mert megjelent az életemben egy fiú, aki református, gyülekezetbe jár, táncol, jófej, jó szakmája van, és még jól is néz ki. Ennek az elmúlt - talán - hat évben nem volt semmi realitása. És ím, van ilyen. Úgyhogy igen, elkezdtem érdeklődéssel tekinteni a jövőm felé. Ami nagy előrelépés, mert eddig annyira csak azt láttam, hogy le kell küzdenem az egyetemet, hogy nem is gondoltam bele, hogy aztán mi lesz. Vagy, ha bele is gondoltam, inkább azt láttam, hogy nem lesz jobb semmivel sem az életem, max találok valami munkát, és elleszek ugyanúgy, mint eddig. Nem kerestem a boldogságnak semmilyen formáját, a létezés számomra (ahogy apámnál is láttam mindig) az egyszerű elfogadással volt egyenlő, ami bármilyen formában megjelenhet. (Note: rendkívül jó buddhista lenne belőlem, ha nem ragaszkodnék annyira az egy Istenhez.) De most, talán először az életben, nem álmot kergetek, és nem is csücsülök a nirvanában (ha már a buddhizmus előjött), hanem látok egy olyan célt, amiért érdemes élni, és nem is elérhetetlen. Realizáltam az életemet egy olyan irányban, ami kecsegtet egy adag boldogsággal. És ez valahol már most egy belső, örömteli megnyugvással tölt el.
Most, hogy kijött belőlem minden rossz és jó is, kicsit nyugodtabbnak érzem magam. Azt hiszem, hogy mindannyiunknak kell, hogy megfogalmazzuk a visszahúzó és a reményt adó dolgainkat, mert így tudjuk csak elengedni a sérelmeket és új utat kezdeni a boldogság felé. Bárcsak többször meg tudnám tenni...
