Találkozás egy régi szerelemmel
Tegnap este történt, jöttem haza az egyetemről. Tudtam, hogy ő a BME-re jár, és tudat alatt számítottam is rá, hogy egyszer össze fogunk futni a megállóban; de már egy ideje nem. Elengedtem őt, ritkán jutott eszembe – jó emlékként, igen, de ritkán. És ha eszembe jutott, akkor is tudtam, hogy bármennyire szép is az emlék, csak emlék, nem több. És akkor megjelent.
Nem vettem észre a megállóban, őszintén. Tényleg. Előfordul, hogy valakivel nincs kedvem beszélni, és úgy teszek, mintha nem venném észre, de ez most nem ez volt. Tényleg, igazán nem vettem észre. És a buszon is: csak amikor leültem, a szemem sarkában jelent meg egy nagyon ismerős alak; az arc, a haj, a szakáll, a mozgás; a cipő, a táska, a kabát: úgy egészében, ismerős volt. Még csak oda sem kellett néznem, hogy tudjam, ki az. Kicsit beleborzongtam; úgy két éve nem találkoztunk. És akkor belül elmosolyodtam: nem, akkor sem fogok ránézni. Nem. Többször játsszottam már el, hogy én köszöntem rá: legyen férfi, vegyen észre, jöjjön oda. Most nem fogom én megtenni az első lépést.
Tudtam, hogy észrevett, láttam a szemem sarkából, éreztem. Ez egy olyan dolog, amit az ember csak tud, erre nincs épeszű magyarázat, de tudod, hogy az, aki olyan régóta ismer, akivel először élted át azt, amit szerelemnek hívnak, akit soha-de-soha nem felejtesz el, az meglátott. Egyszerűen tudtam, bár én egy pillantást sem vetettem az arcára, nem néztem a szemébe, de tudtam. És úgy döntöttem, hogy csakazértsem fogok ráköszönni. Ez most az ő dolga.
De ő nem tette. Fél tőlem, a találkozástól, a beszélgetéstől, vagy csak ő is azt várta, hogy majd én megyek oda, nem tudom. De azt tudom, hogy mielőtt leszállt, még rámnézett, és amikor már a busz mellett sétált, keresett engem bent. És akkor már úgy döntöttem, hogy ránézek, megnézem az arcát, mert látnom kell, így, évek múltán azt az arcot. És egy pillanatra egymásra néztünk, és elmosolyodtam, örömmel, mert ez az ember nekem mindig boldogságot fog jelenteni. És ő is mosolygott, és bár sosem fogom megtudni, hogy ez a mosoly neki mit jelent: örömöt, zavart, vagy csak egyszerű baráti gesztust; nem tudom. De az én mosolyomban benne volt: „Tudom, hogy láttál, és tudd meg, hogy én is láttalak; de erről most lecsúsztál, most neked kellett volna lépned – de ha már nem tetted, úgy is jó. Én nem haragszom. Örülök, hogy láttalak, ha nem voltál annyira férfi, hogy odagyere, akkor is. Mert mindig a barátom leszel.” Nekem ezt jelenti ő: hogy vagyok annyira nő, hogy szerethessen egy férfi. Ha most nincs is, akinek, ha rám néz, megdobban a szíve, akkor is, engem lehet szeretni, mert ez a fiú szeretett, tudom, mert éreztem. És néha bánom, hogy akkor megijedtem, és elküldtem magamtól, mert talán megtudhattam volna, hogy milyen, amikor egy fiú mindig ott van mellettem és szeret, de így volt jó. Mert így mindig úgy tudok emlékezni rá, mint aki kedves volt nekem, és tudom, hogy én is kedves voltam neki. Ha eszembe jut az arca, csak öröm van bennem, semmi rossz érzés, és ez mindent megér. Ő a tökéletesség képe nekem. És lehet, ha újraírhatnám a múltat, ez a kép elveszne, és ez megnyugvást ad abban a – néha marcangoló – gondolatban, hogy mit dobhattam el magamtól. De így békességem lehet.