Végtelenbe és tovább
Olyan furcsa ez... Alig sírtam. Alig, bár mindig, és ha nem is üresség az, amit érzek, de fel-feltör bennem a hiány. Elment. El akart menni, egy ideje már igen, és mégsem: félt, hogy megszűnik létezni. Én is féltem. Féltem, hogy ha visszamegy oda, ahonnan mindannyian jövünk, nem fog tudni számot adni az életéről. Olyan gyerek volt még... Talán sose nőtt volna fel. És mégis, annyi kitartással, bizakodással, tervezgetéssel feküdt ott hetekig... És várta a csodát.
Igen, azt hiszem, gyerek volt még. Nem volt ideje felnőni. Az a három év, amit bezárkózva, a világtól elkülönülve töltött, elvette az időt, nem hagyott neki esélyt a felnövésre. Pedig kellett volna. Kellett volna neki az az idő, hogy megértse a világ működését, hogy elrejtse azt a gyereket magában, aki feltétel nélkül hitt mindenben: mert a világ hazugság. És ahhoz, hogy ki tudjuk szűrni belőle az igazságot, tudnunk kell, hogy hazudik. Másként nem lehet. Másként az utolsó pillanatban villámként fog lecsapni a felismerés, hogy vége, hogy nincs tovább, el kell menni. Én is rettegnék. Én sem vagyok felkészülve.
Mégis, jó tudni azt, hogy Isten magához vette. Tudom, mert meggyőzött róla. Ha nem is hiszem, és még mindig félek, hogy merre vitte az útja a nagy sötét alagút után, de tudom, mert az Ige azt mondta, és nekem el kell hinnem, amit mond. El akarom hinni. Ha az agyam kételkedik is, és a szívem aggódik, akkor is. És mert már úgysem tehetek érte semmit.
Hálás vagyok, amiért vasárnap még ott lehettem vele, és nem érzek bűntudatot, amiért kedden nem mentem el hozzá. Két hete elbúcsúztam tőle: az első és utolsó őszinte beszélgetésünk nekem befoltozott minden hiányt, amit vele kapcsolatban éreztem magamban. Nem ismertem nagyon, de jobban nem is tudtam volna, azt hiszem. Bízott bennem, és ez az egy számít. És hogy Isten megadta nekem a lelki erőt, hogy bejárjak hozzá: hetente, naponta, ahogy jött. De ott lehettem. És ha ez számított neki valamit, akkor megérte. Akkor nincs hiány.
Drága Andris!
Tudod, hogy szerettelek, mint az öcsémet,
és azt is tudod, hogy soha nem foglak elfelejteni.
Neked örök boldogságod van már az Úrnál,
és remélem, hogy egyszer majd ott találkozunk,
mert az Úr örök szeretettel szeretett minket, azért vont magához hűségesen.
Ő vígasztalja a családodat!