Whirlpool
Mindig próbálok arra gondolni, hogy nem úgy értette... Hogy igazából viccesnek gondolta, hogy csak úgy mondja, tartalom nélkül; de nem megy. Egyszerűen nem megy.
A történet az, hogy egy hétre befogadtam egy kutyát, amíg a gazdái Németországba mentek versenyezni. Apámék elmentek Gödöllőre, gyakorlatilag egyedül vagyok itthon, ezért úgy gondoltam, alkalmas rá az időpont. Én is tanulok, nekik is könnyebbséget okoz, ha itthon maradhat az állat. Miért ne.
Meglepően jól is alakult a dolog, amikor ma délelőtt váratlanul hazacsöppent apám és a bátyám, mert valamit el kellett vinniük. Gondoltam, megmutatom nekik Sakálkát, mert vicces jószág, meg amúgy is, ha akarják, tudják, miről gondoskodok most egy hétig. Nem számítottam arra, hogy Sakálka nem fogja melegen fogadni őket; mindkettejüket megpróbálta megharapni. Persze jól leteremtettem, meg bocsánatot is kértem tőlük rögtön, de gondoltam, azért utólag is küldök egy sms-t apámnak, hogy ne haragudjon, nem gondoltam volna, hogy így fog viselkedni. Vissza is írt, hogy semmi gond, de persze - szokásához híven - ez nem volt elég, ki kellett fejeznie (szerinte vicces módon) a véleményét: "Szerencse, hogy a kicsik (ti. a gyerekei) nincsenek otthon."
...
Azon gondolkozom, miért bánt ez engem igazán. Hiszen nem bántásból írta, ebben biztos vagyok, csupán nem gondolja végig, hogy ebben mennyi minden benne van: hogy rossz döntéseket hozok, amikor bevállalok ilyen feladatokat; hogy nem gondolok rájuk, de a gyerekekre főleg nem; hogy annyira felelőtlen vagyok, hogy biztosan nem figyelnék Sakálra, ha itthon lennének, és hagynám, hogy megharapja a gyerekeket.
...
Egyszerűen fáj. Nem érzek mást, csak fájdalmat és szomorúságot, amiért az apám ilyennek lát. Hogy próbálom minden szabályukat és szeszélyüket figyelembe venni és tiszteletben tartani, aszerint élni; de ez neki nem elég, vagy (inkább) fel sem tűnik. Hogy nem látja, mennyi munkám van abban, hogy velük békében meg tudjak élni, és szerinte semmit sem csinálok (persze a kutyázáson kívül, hiszen arra költöm az összes pénzemet, és még a kocsijukat is használom), még kommunikálni sem vagyok képes. És nem látja (ezt mondjuk nehéz is lenne, belátom), hogy mennyit küzködök azzal, hogy ne mondjam, amit gondolok, mert az kritika lenne. És nem akarom kritizálni az életüket, hiszen ők élik úgy, ahogy akarják - cserébe ők sem kritizálják (annyit) az enyémet. Hogy nem ott csúszott el a kommunikáció köztünk, hogy mogorva és durcás vagyok, hanem pont ellenkezőleg: azért vagyok mogorva és durcás, mert nem kommunikálhatok őszintén. Mert félek megkérni őket bármire, hisz tudom, hogy elfoglaltak; de ha nem is lennének azok, akkor is, ezzel alkalmazkodásra kényszerítem őket. És ha alkalmazkodniuk kell, az munkával jár, ami megterhelő, ezért nem akarják - ezért én sem akarom. És inkább alkalmazkodok én, inkább tűröm, hogy megszegjék az ígéreteiket, minthogy fárasszam őket. Inkább csöndben maradok, minthogy olyat mondjak, ami esetleg az életvitelükre reagál. Inkább bezárkózom a szobámba, minthogy útban legyek, amikor csinálni akarnak valamit.
A legrosszabb, hogy mindezt el sem mondhatom. Mert ha elmondom, kapok egy olyan választ, mint fönt. Mert nem merek őszinte lenni, nem merek boldog lenni előttük, mert egy mondat, és emlékeztetnek rá, hogy mit is gondolnak ők rólam valójában. És kezdem elhinni, hogy felelőtlen, önző, durva, érzéktelen, lusta, semmirekellő alak vagyok, aki semmire sem jó, csak az ételt, áramot és pénzt fogyasztja, cserébe a semmiért. Hogy valóban nincs helyem köztük. Hogy tényleg jobb nekik nélkülem. Hogy akkor oldódik meg minden, ha elköltözöm, és nem leszek többet útban. Hogy a szeretet és az elfogadás 18 év fölött nem jár, csak kiérdemlésre. És én nem ütöm meg a mércét.
Note: ez is mennyire sokatmondó, hogy a "család" címke után a szeretetlenség, a hiány és a félelem az elsők, amik eszembe jutnak...