Goodbye, My Clara

Megint a Doktorral álmodtam. Nem mintha meglepődtem volna: este néztem meg az évadzárót, és valószínű volt, hogy ez lesz. De ebben azálomban az volt a különleges, hogy egy egész részt álmodtam meg: onnan, hogy a TARDIS landolt addig, hogy a kaland végén becsuktuk magunk mögött a kék fülke ajtaját. Clara volt az üldözés középpontjában, természetesen; én, mint a helyi segítség, csak a menekülési útvonalat mutattam. Egy görög nagyváros belvárosán keresztül üldöztek öltönyös emberek, egy kódért, ami Clara karjára volt tetoválva. Először a házak közti sikátorokban futottunk, a lehető legbonyolultabb útvonalon, de az idegeneket nem tudtuk lerázni. A Doktor (a tizenkettedik) végül úgy döntött, próbáljuk meg összezavarni őket, és váljunk szét. Én Claraval a sikátor egyik oldalán álló házba rohantam fel, a Doktor a másikba. Nem láttam addig az arcàn aggodalmat, de akkor, ahogy hátranézett Clarára, láttam azt a féltést rajta, amit tudom, hogy sosem vallana be. Akkor megfogadtam, hogy az életem árán is megvédem őt; bár a bátorságot nem éreztem magamban. Felrohantunk a lépcsőn, de már akkor láttam, hogy az idegenek minket követtek, nem a Doktort. Clarát bevittem az egyik lakásba, és kinéztem az erkélyen, bármiféle lefelé vezető út után kutatva, de nem találtam. A lakót megkérdeztem, van-e tűzlétra, de nemmel válaszolt. Láttam, hogy ő is retteg. De nekem nem volt szabad elvesztenem a lélekjelenlétem, mert megígértem, hogy vigyázok Clarára. Hirtelen, amikor ránéztem, Mosolyt láttam a helyén, és rájöttem, mennyire sebezhető. De ő mégsem Mosoly volt, hanem Clara, és sok veszélyt túlélt már, úgyhogy úgy döntöttem, nem várjuk meg, amíg ránktörnek, hanem valahogy átverekedjük magunkat rajtuk, és visszajutunk az utcára. Először lifttel akartam lemenni, de elég gyorsan kiderült, hogy az üldözőink màr majdnem az emeleten vannak, és lehetetlen leráznunk őket. Ekkor làttam meg, hogy a lift mellett egy második lépcsősor is fut, és azonnal arra küldtem Clarát. Akkor láttam meg az öltönyös fickók között Madame Kovariant, és ràjöttem, kik üldöznek. A Csend. Mázli, hogy csak az ügynököket küldték ellenünk, és a memóriatörlő lényeket nem. Talán még nem is voltak ott az idővonalukon. Időutazóknál sosem tudhatja az ember...
Egy kis közelharc árán végül ép bőrrel lejutottunk a földszintre, ki az épületből, ahonnan a tér felé vettük az irányt, ahol a TARDIS állt. A Doktor màr ott volt a téren, és valahogy elérte, hogy az üldözőink azt higgyék, a másik irányba futottunk, úgyhogy fellélegezhettünk. Alapesetben ilyenkor beszálltunk volna a TARDISba, és otthagytuk volna a várost, de Clarának is tetszett a hely, úgyhogy úgy döntöttünk, még veszünk valamilyen szuvenírt a tér oldalán álló apró bazárban, és csak utána indulunk. A Doktort persze semennyire sem érdekelte a vásárolgatás, ezért ő ott maradt a TARDISnál, mi pedig körbenéztünk. Én kindertojást vettem, de amikor megkérdeztem, mennyibe kerül, az eladó azt mondta, annyiba, amennyire messziről jöttem. Elgondolkoztam; Magyarország
végülis elég messze van. Nem tudtam, kell-e alkudozni, de végül úgy döntöttem, nem, és elkeztem keresni a pénztárcámat. A földön találtam meg, a Doktor állt fölötte, és mutatta. Elmosolyodtam; biztos megunta a várakozást. Felvettem a tárcát (először zöldnek tűnt, de aztán visszanyerte az eredeti, TARDIS-kék színét), és fizettem. Háromszázhúsz forintot.
Visszaindultunk a TARDIShoz. Sóhajtva néztem szét a téren. Megszerettem a várost, de most elmegy belőle az egyetlen esélyem a kitörésre. Szomorú mosollyal vártam meg, hogy a Doktor és Clara belépjenek a fülkébe. A Doktor még megköszönte a segítségemet, Clara pedig intett, és az ajtó becsukódott, és ahogy elmosódott a kék rendőrségi telefonfülke, én is elmosódtam a valóságból.
Valahol megérintett ez az évadzáró. Az utolsó mondat pedig annyira a szívembe zárta az új Doktort, hogy még mélyebben tudtam sajnálni, amiért a Mester hazudott neki. És nem tudom, mit fog kezdeni Clara nélkül. És nem tudom, mit fogok én kezdeni Clara nélkül. Mintha megint Amyèket veszteném el... Hiába, az ember megszokja az ismerős arcokat. De a legjobban az fàj, hogy hazugsàggal vàltak el egymástól. Hogy mindketten azt hitték, a másiknak jobb lesz úgy. És így most mindketten szenvednek, és a Doktor fog találni magának valaki mást, de Clarával mi lesz? Valószínűleg sohasem tudjuk meg. De nekem tudnom kell, ezért írni fogok róla. Nem tudom, mennyit és mikor, de fogok. Már készül is az első írás, mert nem tudom elengedni. Impossible girl... Nehéz lesz nélküled.