Oké, hivatalosan is utálom a hétvégéket. Két végigdolgozott nap után mondjuk nem is csoda.
Kezdjük ott, hogy egy ideje már átálltunk a nyári nyitvatartásra (K-P: 11-20h; Sz-V: 11-19h), tehát az eddig havi 30 óra helyett havi 55-öt kell dolgoznom, ami sok. Tudom, nem sok, de nekem igen. Főleg, amikor kétszer tizenegyet ebből két nap alatt kell lehúzni. Jó, talán nem ilyen rossz a helyzet, szombaton például csak 11-re mentem le, és 9 felé már el is jöttem, de vasárnap... Eszméletlen, hogy mit tud hozni egy napos délután.
Oké, először a szombat. Úgy beszéltem meg a főnökasszonnyal - akivel együtt vittük a napot -, hogy csak dél és egy között megyek le, hogy legyen erőm mindkét napot végigcsinálni, és ne kelljen a holtidőben is bent lennem (ergo 11-től délig), ami még egyedül is bírható. Nos, egy reggeli személyes konfliktus miatt már tizenegyre lent voltam, és bár nem a pultban ácsorogtam, hanem hátul a konyhán a lányoknak segítettem, de mégiscsak dolgoztam már onnantól kezdve. És aztán kimentem, és emberek jöttek-mentek, sütit kértek, italt, én meg csak csináltam, rosszkedvvel, nyúzottan. És akkor jött a főnököm szokásos dobása: miszerint neki mindig le kell lépnie, ha én vagyok a pultban szombaton. Mindig. Nincs olyan, hogy ha megbeszéljük, hogy ketten fogjuk csinálni a napot, akkor tényleg ketten csinálnánk végig. Ő koradélután két-három órára eltűnik.
Most az akciót fél egykor követte el, elment. Igen, van holtidő egy és kettő között is, főleg, ha olyan nyúzott az idő is, mint amilyen tegnap volt (velem együtt), de nem akkora, hogy egyedül lehessen bírni. Főleg, hogy délután elkezdett kisütni a nap is. És onnantól kezdve nem volt megállás: emberek jöttek, sütit kértek, italt, és a főnököm sehol sem volt, egyedül kellett csinálnom mindent amellett, hogy a rosszkedvem ellenére mosolyogva, udvariasan csevegtem. Fél három körül ki kellett hívnom a konyháról a Kolléganőmet, mert nem bírtam már a tempót. Poharak törtek, mosatlan állt a plafonig, és a főnököm még mindig sehol. A roham lement fél négyre, amikor visszaért. És akkor jött az értetlen botránkozás, hogy hogyan is tudunk eltörni ennyi mindent, vele sosem fordul elő. Ekkor gondoltam először, hogy felmondok.
Másodszor tegnap este. Ugyan milliószor jobb volt, mint a szombati nap (igen, nem a főnökömmel kellett dolgoznom), de a végére annyira sok lett, hogy Virággal mindketten kikészültünk. Reggel még nem volt gond, szépen kinyitottunk 11-kor, ahogy kell, legyőztük a mise utáni forgatagot, a kersztelős megrendelést, sőt, még az ebéd utánra elviteleseket is bírtuk. Akkor jött a vihar előtti csönd: az egy óra körüli minimális vendégszám. Virággal kicsit kifújtuk magunkat, de sok időnk nem volt: már jött is az ebéd utáni turnus, aminek nem is lett vége egészen délután ötig. Ezalatt kiszolgáltunk nagyjából száz embert (köztük egy 15 fős társaságot, akik három órán keresztül szórakoztattak minket),eladtunk 15 liter limonádét, és minden sütit, a kávéval együtt. Ilyen még nem fordult elő soha, hogy elfogyott volna a kávé. Virág teljesen kétségbeesett - hála az Úrnak, hogy éppen ott volt a férje, aki elszaladt két csomagért, és fél óra múlva megint volt mit felszolgálni. Mert hogy közben Virág talált egy bontatlan tortát, úgyhogy az egy-két szelet maradék mellé ki tudtunk rakni egy teljesen friss sütit is. El is fogyott, nagyjából másfél óra alatt, és minden más is. Az utolsók, akik a hatórás mise után jöttek be, már csak két pohárkrémet kaphattak - persze azt féláron, ha már betévedtek és nem volt semmi a pultban. És összességében még így is sokkal jobb nap volt, mint a szombati.
Kilencig zártunk. Virág elmondta, hogy ő sem bírja ezt a tempót. Ha nem lesz változás, fel fog mondani. És egyetértettem vele: ezt a tempót nem lehet bírni. Elmondta, hogy hagyott már így ott munkahelyet, mert kiszívta minden életerejét. És megértem, teljes mértékben. Nem lehet tizenegy órában csinálni ezt. Ebből hat is sok.
Hogy mégis mi lesz az Asztalkával? Csak Isten tudja. Hogy népszerű, az nem kérdés. De hogy már nem tölti be az eredeti funkcióját - hogy otthon legyen, az teljesen egyértelmű. Örülünk, hogy sokan szeretik, de így már nincs sok értelme. És a másik jó kérdés, hogy a fenn is marad, ki lesz majd az, aki dolgozni fog benne? Egy ideig még bírjuk. De meddig?...