Sosem jártam még a középkorban. Nyilván, fizikailag semmiképp, de még szellemileg sem nagyon. Nem vágytam rá, nem kedvelem azt az időszakot: nem akartam soha királykisasszony lenni, akiért eljön a herceg vagy a lovag fehér lovon: én nem vagyok ez a romantikus alkat. Én mindig jobban szerettem a jövő világát: az elképzelt űrutazásokat, új létformákat, természeti anomáliákat - az összes tudományos-fantasztikus hablatyot. Egy hiperhajtómű mindig jobban lázbahozott, mint egy varázspálca, és a tűzokádó sárkányoknál jobban érdekeltek az E.T.-szerű élienek. Ez van, ilyen gyerekkor után ne várjon sokat az ember.
De tegnap éjjel mégis a középkorban jártam, valamilyen furcsa okból kifolyólag. És nem is akárhol: Artúr király szolgájaként, Britanniában. Érdekes módon az arcom Bradley James-é volt, miközben ő volt Artúr is, mint rendesen. De persze ez egy álomban még csak nem is furcsa.
Egy hajón ültünk, vihar volt, a hullámok eszeveszetten csapkodtak, a hajón szállított rabok mindegyike ki volt vezényelve segíteni a matrózoknak. Az árbockosárban ültem, figyeltem őket, és igyekeztem mindenkit szemmel tartani - és láttam, ahogy rabok a vízbe zuhannak ordítva, majd eltűnnek. Nem reméltem, hogy még valaha elérjük Britannia partjait - de Artúr király küldött a rabok szállításának ellenőrzésére, nem lehettem én, aki felídja a küzdelmet. De nem is kellett: a ködben megláttam a partot, és a hajó egyben elérte a szárazföldet. Rohantam a királyhoz.
Artúr a varázslónőnél volt. Hónapok óta figyeltük már, tudtuk, hogy valamiféle gonosz mágián dolgozik, de nem tudtuk, mi az, így nem tudtuk elítélni. Artúrt az asztalánál ülve találtam. A nő meglátott, és felajánlotta a segítségét a zúzódások által keltett fájdalom enyhítésére: akupunktúrát alkalmazott rajtam. Csak a lábamon: a testem többi részét nem hagyhattam, hogy érintse. Így is bizalmatlanul feküdtem az asztalára... Amint végzett, folytatta a tárgyalását a királlyal. Nem szólhattam bele: én csak egy szolga voltam. Hű szolga, de csak szolga. Így a varázslónő szolgájával együtt kimentem a kunyhó kertjébe, és a púpos ember megmutatta, mire készül az asszonya: a földbe ásott lyukakban csontok hevertek, amikre anyagfoszlányokból izmok tapadtak: az egész szörnyűséges volt. Nyögtek, görcsösen rángatóztak a kreálmányok. Rémület fogott el, mire a szolgából kitört a kacaj: az asszonya ezekkel a szörnyekkel fogja elfoglalni Camelot várát. Be akartam rohanni a királyhoz, hogy elmondjam neki, de az utamat állta egy nő: egy fiatal, harcosként öltözött lány, hosszú, hullámos, fekete hajjal. A kezében volt az eltört kard: a kék lángnyelvei sehol sem voltak, ahogy azóta, mióta a pengéje meghasadt a boszorkány keze által. A lány megszólított.
"Winnifredet elrabolták, az apját idehozta a boszorkány. Belőle lett az egyik madárijesztő." mondta, és az anyagszörny már közeledett felénk a kunyhó ajtajából. "A kardot újra kell kovácsolni a kék szén tüzében."
Megragadtam a karját.
"Honnan hozzák a kék szént?" kérdeztem szinte eszemet vesztve.
"Északról." válaszolta nyugodtan. "És meg kell találnunk Winnifredet is."
Bólintottam, és elindultunk fel, az északi hegyekbe, hogy megtaláljuk a kék tüzet, és a király kedvesét.
Note: nem tudom, ez honnan jött. Nem nézek Merlint (oké, egyszer-kétszer láttam, de ez a BBC sorozat nekem annyira nem jött be), és Bradley James-t sem láttam mostanában egy filmben sem. Szóval: passz. De a fekete hajú nő kiléte érdekelne.